Reggeli után irány a Ház. Sajnos senki nem takarított ki az éjszaka helyettünk, még mindig volt tennivaló. A nagyszobában térdig állt a toll és a szalma, amely a 100 éves „billerbeck” paplanokból, dunyhákból és ki tudja még miből jött ki. Nagyon undorító volt. Nyavalygásomat akkor fejeztem be, amikor a többiek arra emlékeztettek, hogy a takarítást én akartam, a kincset nekem kell megtalálnom. Hát köszi, nekem is lehetett volna több eszem.... A gusztustalanságokkal megtöltött zsákok szépen sorakoztak, az üresek meg elfogytak, szerencsére az utcában kukások jártak, segítettek. Valószínűleg soha nem fognak elfelejteni.... (a csinos űrhajós szerkóm mély nyomokat hagyhatott bennük).
Mindenki szorgalmasan dolgozott, illetve a gyerekek szorgalmasan ordítottak:)
Apu kitalálta a „hogyan lehetne a tetőt megmenteni, a cserépléceket visszatenni, a szétkorhadt gerendát helyettesíteni”.
Peti barátunk , Zoli biztosítása mellett szuperment megszégyenítő gyorsasággal és magabiztossággal kalapált, toldozott- foldozott a tetőn.
Juditék még kutazgattak egy kicsit, majd Zoli a motoros fűrésszel végigbrummogta a maradék bokrokat, fákat. Ja, reggel mindenki örömére /főképp a gyerekek és nem utolsó sorban a szomszédok/ tüzet gyújtottunk és a bútorokat, ruhákat és a házban található egyéb nem veszélyes, éghető holmikat elégettünk. Judit egy kisebb erdőt cipelt le a tűzhöz és dobta a lángokba. Az én drága Zolim pedig talicskázott és persze ásott, csak ásott és morgott, hogy nem leszünk készen. Mi ezt nem értettük akkor még....
A nap folyamán persze nem csak dolgoztunk: Nagy lelkesedésünkben csak a Házzal foglalkoztunk és nem tettünk eleget a legalapvetőbb udvariassági szabályoknak. Nem mentünk körül és nem köszöntünk be a szomszédainkhoz..... Próbáltam később magyarázni, hogy annyira kevés az időnk...és annyi tennivalónk van...................
Hiába, hegy nem ment Mohamedhez, Mohamed ment a hegyhez. Megérkeztek a szomszédok: ráncos arcú, mosolygós anyóka és apóka. Kedvesek, kíváncsiak és szeretetre méltóak voltak. Perceken belül kaptunk kávét, lekváros buktát, és hagymát.
Ez már igen fontos volt számunkra, mert reggel a csajok olyan könnyen odaszóltak, hogy csomagoljam össze az ebédhez valókat - nem vagyok egy konyhatündér - ez látszik: első nap a lecsóhoz a virslit, a második nap a paprikás krumplihoz a hagymát hagytuk/ többek kérésére javítom: hagytam /otthon. Szerencsére mind a két nap volt nálam zelleres só, mert a rendes sót is elfelejtettem...... (Meg is lett a következménye, azóta ezzel ugrat mindenki, ha a kaja íze nem tuti. Ja és bár Apukám volt a főszakács, a késztermékből köszönte nem kért. Bőszen ígértük, hogy a 3. napra tuti hozunk rendes sót. Már előre jelzem nem sikerült maradéktalanul teljesíteni. Hoztunk, de keveset.)
Délután a másik szomszédunk és a felettünk lakók jöttek át. Mosolyogtunk és megígértük, hogy legközelebb átjövünk és mesélünk magunkról, a gyerekeinkről, a terveinkről, csak ne most és itt, mert a jó időt az utolsó percig ki szeretnénk használni.
Judit irtó klassz volt, mert amíg én nem tudtam egy percet sem nyugodtan tűrni, ő angyali mosollyal bólogatott, telefonszámokat cserélgetett - és ami nagyon fontos megjegyezte mindenkinek a nevét .- Azaz majdnem, az idős szomszédot hagyta, hogy 2 napig - Béla bácsizzak .- pedig nem is az:
Estére már látszott, hogy éled a ház. A fiúk csomagolás előtt leültek a fűre, és a házat nézték....már látszott, tényleg látszott, hogy 7 év után van gazdája.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése